Kard és lélek I. fejezte Különös események. Vérszag terjengett a téli éjszakában. A csillagok szeme elé egy lemészárolt falu képe tárult. A hóban lábnyomok vezettek a domb felé. Gazdájuk egy fiatal lány volt. Egy szellem. Hosszú lángvörös haját, ami egyébként a térdéig ért most a fogcsikorgatóan hideg szél tépdeste. Arcán fekete mintázat vonult végig. Szeme zöld volt, akár a smaragd. Szinte világított. Arcán fájdalom és elkeseredet düh tükröződött. Kezéről folyt a vér. Ő volt az, aki lemészárolta a falut. Tehetetlen dühében. - Mért kellet meghalnia? –halkan lehajtott fejjel kérdezte az éjszakától. - Mért kellett meghalnod? – Ordított bele az éjcsendjébe. - Mond miért? – könnyeivel küszködve. Felnézett a teliholdra, s még jobban elkeseredett. Valami mozgott a háttérben. A lány megfordult. – Bárki is vagy most meghalsz! – Rontott a hangok irányába. De a vesztébe rohant! Öt miko várt arra, hogy belépjen a csapdájukba. - Most megfizetsz azért a sok vérontásér, amit elkövettél! – Szólt hűvös és ellentmondást nem tűrő hangon a vörös ruhás miko. Ruhája egyhangúságát csak hosszú derékig érő fekete haja törte meg! - Kezdjük a szertartást! –Ne engedjétek kitörni! – Adta az utasításokat Reiko. - Rendben! –Kezdhetjük! –Jött az egyhangú válasz! - Mivel nem ölhetünk meg, ezért Örök álomra ítélünk! – Jött a parancsoló hang. Megkezdődött a szertartás. A mikok elhelyezkedtek. A szellem lány körül felragyogott egy ötágú csillag – a mágia jele. -~ Mi ez? Mi történik? ~ – futottak át a gondolatok a Szellem agyán. Ártatlanok vére. Gonosz lélek szíve. Lelked kristálybörtönben, Nyugodjon békében. Életre hívni csak az tudjon, ki egy suhintással ad életet. Belé reménytelen szerelembe ess, Ha a szerelem viszonzásra le, Életed is megváltást nyer. De, ha a szerelem viszonzatlan, Az örök pokolban éled végtelen élted. S most. Kinek kezéhez annyi ártatlan vér tapad, 200 éves nyugalomra lel-e kristály fogságában. A Szellem teste hirtelen görcsbe rándult. Kétsége esetten próbált levegőhöz jutni, de hiába próbálkozott. Dühében és félelmében kiáltani próbált, de egy hang sem jött ki a torkán. Szemének fénye kezdett kialudni. Már nem kapkodott görcsösen a levegő után. Szépen lassan összekuporodott a földön. Hirtelen kékes ezüstös lángok csaptak fel körülötte, amik lefoszlatták ruháját. Mire a lángok kialudtak Ezüstös kristályréteg borította a Szellem testét. Arcán már nyoma sem volt az előbbi félelemnek, mérhetetlen béke és nyugalom tükröződött az arcán. Éppen olyan volt, mint egy gyönyörű szobor. A tökéletes mestermű. - Immár lelke álomba merült. – szólalt meg Jokyoden. - Most már egy biztos helyen pihen. Bízom benne, hogy onnan sohasem fog kiszabadulni. –Reiko szólt közbe. - Abban is biztos vagyok, hogy nem szabadul ki egyhamar, hiszen egyszerű halandó vagy szellem nem törheti meg a varázst. – Akago szólt közbe kicsit fáradtan. - Én viszont azt mondom, míg élünk, addig készen kell állnunk, hiszen sohasem tudhatjuk, mikor bukkan fel az élet pengéje és találja meg a Tigrist. Kétszáz évig háborítatlanul pihenhetett, a Tigris szellem. Kétszáz Év háborítatlan magányban. - Végre megtaláltam! Sikerült megtörnöm a kaput őrző varázst! Hogy-hogy eddig nem vettem észre, hogy itt helyezték örök álomra. Mindegy, nem számit a lényeg, hogy most felébresztem, és a harcommá teszem… - Egy hatalmas villám hasított bele a térbe. Naraku teste darabokban lebegett a védőpajzsán belül. – Mi? - Ez meg hogy lehet, nem éreztem ezt a pajzsot! – Nem tudok rajta áthatolni. He? - Már értem, majd Sesshoumaru kiengedi nekem! – Kukukuku… Kezdte nevetését Naraku, miután elolvasta a sziklába vésett szöveget! – Igen Sesshoumaru és a kardja majd szívességet tesznek nekem! – Azzal olyan hírtelen eltűnt, mint amilyen hirtelen feltűnt az előbbi villám. A telihold teljes pompájában uralkodik az éjszakai égbolton. Fényét Olykor egy-egy kósza felhő tompítja. Az erdőben egy tisztáson tábortűz járja éjszakai táncát. A tűz négy alakot világított meg. Agy férfit, akinek hosszú ezüst haja volt. Homlokán kék félhold díszelgett. Szemei aranysárgák. Tekintete nyugodt és komoly. Békésen ült egy fatövében és elgondolkodva figyelte a teliholdat. A másik alak egy kislányé volt, aki közel ült a tűzhöz és arra ügylelt, hogy a halak, amiket sülni rakott a tűzbe meg ne égjenek. A harmadik egy kis zöld szellem volt. Aki olykor-olykor felmorrant álmából. A negyedik pedig, egy kétfejű sárkány-ló volt. Aki szintén békésen aludt. - Sesshoumaru hírtelen felkapta a fejét. Beleszagolt a levegőbe, majd talpra állt. - Ez a szag! Most megölöm. – szólt félhangosan. S elindult a szag forrása felé. Jaken és Rin gyorsan összeszedték magukat és utána indultak. Hamarosan kiértek egy tisztásra. S ott állt velük szemben Naraku. Sesshoumaru már nyúlt is a Toukijin után, hogy azzal szeletelje fel ellen felét. De ekkor megszólalt Naraku. - Gyere a Mount H… Hegy maradványaihoz, ott megküzdhetünk! – ezzel olyan hírtelen el is tűnt, mint amilyen hírtelen megjelent! Közben beérték Sesshoumarut kísérői is. Ahun nyugtalanul ingatta a fejét, Rin kicsit aggódva figyelte nagyurát. Jaken már épp kérdezte volna, hogy mi történt de úgy gondolta kivételesen, jobb, ha meg se nyikkan. Ekkor a Nagyúr megtörte a csendet. – Indulunk! – Ellenvetést nem tűrve elindult. Jaken végig azon morfondírozott, hogy hogyan tehetné fel kérdését. Ahun Rinnel a hátán elindult Sesshoumaru után Jaken lassan észbekapott és utánuk rohant. De vagy háromszor felbukott mire utolérte őket. - Vajon mi történhetett? Sesshoumaru-sama ingerültnek tűnik. – Jaken morfondírozott magában, amiből csak egy fa gyökere zökkentette miben már megint hasra esett. - Rin tűnődve nézte a Nagyurat – Sesshoumaru-sama, hova megyünk? –Utat adva kíváncsiságának. Sesshoumaru nem is vette figyelemben Rin kérdését, sokkal jobban foglalkoztatta az, amit Naraku mondott. - Mit tervez az a nyomorult? Már egyszer jártam ott, de az a hegy megsemmisült nincs ott más csak romok, akkor meg mi lehet az, ami miatt ott akar velem megküzdeni? Mind egy már megint valami mocskos trükköt forral a fejében. – - Rin álmosan tekintett fel az égre. Majd elnyúlt Ahun hátán és elaludt.